A teremin egy olyan hangszer, melyet kézmozdulatokkal lehet megszólaltatni, a hangszerhez nem szükséges fizikailag hozzáérni.

A működése során két megfelelően választott rádiófrekvenciás rezgőkőr interferenciája felelős a hangjáért, ezt kell még külön felerősíteni.

Az egyik rezgőkőr fix frekvenciás, míg a másik frekvenciája a „kilógó” antennához való közelítéssel változtatható. Az eltérés az alapfrekvenciától maximum 2 kHz lehet, hogy még a halható tartományba essen az interferenciával létrejött hullám.

A házi szalaggenerátor segítségével a hagyományos Van de Graaff generátorhoz hasonlóan a töltésszétválasztás elvén tudunk nagy feszültséget létrehozni.

Egy fúró hajtja a végtelenített szalagot, melynél az alsó és a felső részen is egy-egy tüskesor biztosítja a töltések átadását a csúcshatás révén.

A szalag elszállítja a töltéseket, ahogy elválik a görgőktől, mely folyamatosan biztosítja a két plexivel egymástól elszigetelt térrész ellentétes töltöttségét.

Amikor a felhalmozott töltéskülönbség miatt egy kritikus érték fölé nő a feszültség, szikrakisülést figyelhetünk meg.

A nem-newtoni folyadékok meglepő viselkedését mutatjuk be egy bárki által akár otthon is elkészíthető recept alapján. A kísérlet apropóját az idei tanévtől a NAT-ba bekerülő hirdrodinamika adta.

A nem-newtoni folyadékot két térfogategység kukoricakeményítő és egy térfogategység víz összekeverésével kapjuk, melynek során már tapasztalható a hagyományos folyadékoktól eltérő viselkedés.

A nem-newtoni folyadékok külső nyomás hatására szilárd anyagként viselkednek, míg a külső erőhatás megszűnése után újra hagyományos folyadékként.

A „molnárka” a felületi feszültség jelenségét mutatja be, mely által a makettünk a víz felszínén marad, jól mutatva a biológia és a fizika kapcsolatát.

Az igazi és a makett molnárka is a lábaival viszonylag nagy felületen érintkezik a víz felszínével, így képes a felületi feszültség által biztosított tartó erőt megnövelni.

A felületi feszültség oka a folyadékot alkotó részecskék közötti vonzóerő, melyek a folyadék belsejében lévő részecskék esetében kompenzálják egymást. A felszínen azonban ez az erő a folyadék belseje felé hat, így nehezen engedi egymáshoz képest elmozdulni a részecskéket.

Az „alumíniumdoboz-roppantás” a külső légnyomás hatására történik a dobozban levő gőz kicsapódása által kialakuló alacsonyabb belső nyomás ellenében.

A jelenség megfigyeléséhez vizet kell forralni a dobozban, ahol a forrás során keletkező gőz kiszorítja az edényből a levegőt.

A dobozt a jelenség megfigyeléséhez hirtelen kell lehűteni, megakadályozva, hogy újra levegő kerüljön a kicsapódó vízgőz helyére; ehhez az edényt a nyílásával lefelé kell vízbe mártani.

A „krumplielem” a galvánelemekre példa, ahol a fém elektródák megtartása mellett kicseréltük az elektrolitot a krumpliban lévő nedvességre.

Megfelelő feszültség eléréséhez cink és réz elektródákat választottunk, és ezeket szúrtuk a krumpliba, ahol a nedvesség biztosította a két elektróda közötti töltésáramlást. A réz elektródából elektronok lépnek az oldatba, míg a cink elektróda esetében éppen ennek ellenkezője történik.

Két sorosan kapcsolt „krumplielem” már megközelítőleg 1,5 V-os feszültség létrehozására képes; ezzel képes üzemeltetni egy órát.

A „szögek egyensúlyi helyzetével” az igazi „sufni” kísérleti eszközre mutatunk példát, ehhez csupán hét db szögre van szükség, illetve a tömegközéppont ismeretére.

A kísérleti elrendezés során egy önálló szög tetején kell biztosítani, hogy a maradék 6 db szög megálljon, sőt akár megpörgetni is lehessen a szögeket.

A jelenség magyarázata, hogy a hat darab szöget éppen úgy kell elrendezni, hogy a tömegközéppontjuk az alátámasztás alá, a hetedik szög belsejébe essen, így a szögekre ható nehézségi erőknek éppen egymást kiejtő lesz a forgatónyomatéka.

A kísérleti elrendezést 4+1 szöggel is bemutatjuk.

A „házi önindukciós tekercs” a mindennapi életben tapasztalt túlfeszültség-védelmi rendszerek fontosságára hívja fel a figyelmet az elektromágnesesség témaköréből.

A rendszerbe áramot vezetünk egy 9 V-os telepről, majd az áram megszakítása miatt a megváltozó elektromos tér mágneses teret hoz létre.

A létrejövő mágneses tér viszont a vezetőben elektromos áramot indukál, melynek feszültsége elérheti a 100 V-ot, így a glimmlámpa is felvillan.

Bekapcsoláskor a létrejövő mágneses tér miatt az elektromos áram késni fog Lenz törvényének megfelelően.

Az „alumíniumdoboz-roppantás” a külső légnyomás hatására történik a dobozban levő gőz kicsapódása által kialakuló alacsonyabb belső nyomás ellenében.

A jelenség megfigyeléséhez vizet kell forralni a dobozban, ahol a forrás során keletkező gőz kiszorítja az edényből a levegőt.

A dobozt a jelenség megfigyeléséhez hirtelen kell lehűteni, megakadályozva, hogy újra levegő kerüljön a kicsapódó vízgőz helyére; ehhez az edényt a nyílásával lefelé kell vízbe mártani.

A „krumplielem” a galvánelemekre példa, ahol a fém elektródák megtartása mellett kicseréltük az elektrolitot a krumpliban lévő nedvességre.

Megfelelő feszültség eléréséhez cink és réz elektródákat választottunk, és ezeket szúrtuk a krumpliba, ahol a nedvesség biztosította a két elektróda közötti töltésáramlást. A réz elektródából elektronok lépnek az oldatba, míg a cink elektróda esetében éppen ennek ellenkezője történik.

Két sorosan kapcsolt „krumplielem” már megközelítőleg 1,5 V-os feszültség létrehozására képes; ezzel képes üzemeltetni egy órát.

A teremin egy olyan hangszer, melyet kézmozdulatokkal lehet megszólaltatni, a hangszerhez nem szükséges fizikailag hozzáérni.

A működése során két megfelelően választott rádiófrekvenciás rezgőkőr interferenciája felelős a hangjáért, ezt kell még külön felerősíteni.

Az egyik rezgőkőr fix frekvenciás, míg a másik frekvenciája a „kilógó” antennához való közelítéssel változtatható. Az eltérés az alapfrekvenciától maximum 2 kHz lehet, hogy még a halható tartományba essen az interferenciával létrejött hullám.

A nem-newtoni folyadékok meglepő viselkedését mutatjuk be egy bárki által akár otthon is elkészíthető recept alapján. A kísérlet apropóját az idei tanévtől a NAT-ba bekerülő hirdrodinamika adta.

A nem-newtoni folyadékot két térfogategység kukoricakeményítő és egy térfogategység víz összekeverésével kapjuk, melynek során már tapasztalható a hagyományos folyadékoktól eltérő viselkedés.

A nem-newtoni folyadékok külső nyomás hatására szilárd anyagként viselkednek, míg a külső erőhatás megszűnése után újra hagyományos folyadékként.

A „szögek egyensúlyi helyzetével” az igazi „sufni” kísérleti eszközre mutatunk példát, ehhez csupán hét db szögre van szükség, illetve a tömegközéppont ismeretére.

A kísérleti elrendezés során egy önálló szög tetején kell biztosítani, hogy a maradék 6 db szög megálljon, sőt akár megpörgetni is lehessen a szögeket.

A jelenség magyarázata, hogy a hat darab szöget éppen úgy kell elrendezni, hogy a tömegközéppontjuk az alátámasztás alá, a hetedik szög belsejébe essen, így a szögekre ható nehézségi erőknek éppen egymást kiejtő lesz a forgatónyomatéka.

A kísérleti elrendezést 4+1 szöggel is bemutatjuk.

A „házi önindukciós tekercs” a mindennapi életben tapasztalt túlfeszültség-védelmi rendszerek fontosságára hívja fel a figyelmet az elektromágnesesség témaköréből.

A rendszerbe áramot vezetünk egy 9 V-os telepről, majd az áram megszakítása miatt a megváltozó elektromos tér mágneses teret hoz létre.

A létrejövő mágneses tér viszont a vezetőben elektromos áramot indukál, melynek feszültsége elérheti a 100 V-ot, így a glimmlámpa is felvillan.

Bekapcsoláskor a létrejövő mágneses tér miatt az elektromos áram késni fog Lenz törvényének megfelelően.

A „házi léghajó” elkészíthető egy szemeteszsákból, továbbá egy drótokkal hozzáerősített teamécsesből, melyben a denaturált szesz lesz az üzemanyag. A stabilabb kialakításhoz a zsák száját további drótokkal kell merevíteni, hogy a léghajó meg tudja őrizni egyensúlyi helyzetét. Szerencsés, ha a szemetesnek jó a hőtűrő képessége.

A modell léghajó segítségével a felhajtóerő szerepét tudjuk modellezni, melyhez teljesen hasonló technikát használnak a légballonok. Az utazási technika hibáját jól demonstrálhatja, amint a szemeteszsák lángra kap, és kigyullad, ahogy az a valóságban is megtörténhet.

Az „alkohol rakéta” elkészíthető egy kifúrt kupakú PET palackból, melynek a belsejében üzemanyagként porlasztott denaturált szeszt égettünk el. A porlasztást fecskendővel valósítottuk meg, a mozgás irányításához drótkötélpályát használunk. A kötelet a palackhoz erősített szívószálon fűztük át, ezzel is stabilzálva a mozgást.

Ez a közlekedési eszköz a klasszikus rakéták mükődési elvét követi a lendület-megmaradás elvének megfelelően. A szűk lyukon át kiáramló nagy sebességű, ámde relatíve kis tömegű égési termék lendületének a nagysága megegyezik a nagyobb tömegű rakéta test (palack) lendületének nagyságával.

A „légpárnás CD” elkészíthető egy másra már nem használható CD-ből, melynek a közepén levő lyukhoz kell stabilan ragasztani egy előzőleg kifúrt fogkrémes kupakot. A kellően nagyméretűre felfújt lufit kell ráfűzni a kupakra, ezáltal a lufiból kiáramló levegő a kupakon levő csatornán át a CD alá áramlik.

A légpárnás közlekedési eszközök esetében a súrlódás hatásait tudjuk csökkenteni, ezáltal ez a kisebb súrlódás a mozgást kevésbé fogja lassítani, így kevesebb lesz az energia felhasználás. A CD alján kiáramló levegő csak kis mértékben képes azt megemelni, ezért komolyabb egyenetlenségek nehezítik a mozgást.

A „ceruzaelem-motor” elkészítéséhez egy erős neodymium henger mágnesre van szükség, továbbá egy ceruzaelemre, ami a motor energia ellátását biztosítja. A forgórészt egy megfelelő alakra hajtogatott rézdrótból készítettük, ami az elem pozitív pólusa és a mágnessel érintkező negatív pólus közötti vezeték is egyben.

A rézdrótban az elem két pólusa között folyó elektromos áram mágneses teret hoz létre, és ez az elektromágneses tér lép kölcsönhatásba a fix neodymium terével. A kölcsönhatás során a fellépő Lorentz-erő forgatónyomatéka hozza forgásba a meghajlított vezetéket, amíg le nem merül a ceruzaelem.

A „Cartesius-búvár” házi készítésű megfelelőjéhez egy másfél literes, széles szájú PET palackra van szükség. A búvárt egy megszínezett, kisebb méretű kémcsőből készítettük, aminek alapesetben az üvegben lévő víz tetején kell lebegnie. A szabályozáshoz a palack szájára légmentesen erősített lufi és egy kis levegőréteg kell.

A palack szájára erősített lufit benyomva a belső térben megnövekszik a levegő nyomása, aminek hatására a vízben is nő a nyomás, és ez továbbterjed a kémcsőben lévő levegőoszlopig. A kisebb térfogatú levegő miatt a kiszorított vízmennyiség csökken, ezáltal a felhajtóerő is, így lesüllyed a kémcső. A folyamat megfordítható.

A „szén-dioxoid patron rakéta” elkészítéséhez olyan fél literes, széles szájú PET palackra és kupakjára van szükség, amit nem túlnyomás alatt töltenek meg (pl. Ice Tea). A mesterséges túlnyomást a kiszúrt, és gyorsan a palackba dobott szén-dioxid patron adja, a folytáshoz a palackot kb. háromnegyedéig vízzel kell megtölteni.

A lezárt palack belsejében a beledobott patronból kiáramló nagy mennyiségű gáz miatt túlnyomás alakul ki, melynek erejét tovább növeli a palackban lévő vízmennyiség, mely egyben később rakéta töltetként is funkcionál. A túlnyomás hatására a palack kupakja lerobban, és ideális esetben több méter magasra repül.